Jó, most tudom, hogy mit gondolsz, ilyen nincs, az ember vagy iszik, vagy nem. Szóval akkor mondom inkább, hogy van ez.
Nem történelmi adatokkal akarok jönni, mert nem önfeltáró terápia ez, de némi kontextus mégis kell. Tinédzserként kezdtem el inni, ahogy akkoriban szokás volt, és egész fiatalkoromban azt gondoltam, hogy teljesen normális a viszonyom a piával, körülöttem mindenki körülbelül ennyit ivott. A társadalmi normának megfelelő mennyiség és minőség, ahogy idősebb lettem.
Felnőttként üzleti utak és vacsorák, egyre drágább borok és égetett szeszek, boros képzés, művelt alkoholista, viccelődtem, ahogy mindenki más.
Ittam ha jó volt a kedvem, és ittam, ha nem volt olyan jó. Hány egység, kérdezte az orvos, mindig őszinte voltam, mindig kevés mennyiség volt.
Aztán pár éve jöttem hazafelé egy októberi munkanapon és néhány utcányira itthontól azon kattogtam, mennyire várom már, hogy hazaérjek és leüljek egy pohár borral. A párommal, mert ökör iszik magában, így tartja a mondás. Habár a COVID alatt elengedtem ezt is, hogy egyedül nem iszom, mert hát többnyire egyedül voltam.
Ekkor az autóban viszont megjelent bennem valami más is: a felismerés, hogy én most tényleg erre vágyakozom és várok. Készülök. Rutin. Stressz, hazaér, alkohol.
Nehéz napom volt, de nem kiugróan stresszes, és ugyan a jóga és a sport is szerves részesei voltak az életemnek, valami megbillent a COVID bezártsággal és be kellett ismerjem magamnak: az alkohol is része, és nagyobb, mint előtte gondoltam.
Gyors házi egyeztetés után a párommal együtt vágtunk bele a száraz novemberbe, úgy hogy nem emlékeztünk mikor volt utoljára száraz hónapunk.
Azt hittük könnyű lesz. A harmadik napra viszont egyértelmű lett, hogy ez egy nagyon nehéz szembenézős hónap lesz.
Automatikusan nyúltunk volna a pohárért itthon. Megszoktuk, és egymást is így szoktuk meg. Keresnünk kellett egy új ritmust magunknak is.
Önkínzásunk és szórakozásunk lett, hogy Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvét kezdtük el esténként felolvasni egymásnak. Hangosan röhögtünk és levontuk a saját és közös következtetéseinket az alkohollal és egymással való kapcsolatunkról is.
A hónap elejét és végét egy- egy kerek szülinap bulival indítottuk és zártuk.
Az első ilyen szociális esemény olyannyira volt furcsa, hogy úgy rendeltük a citromos- gyömbér teát egymás után, ahogy más a feles köröket kéri ki. Ittunk, nyomtuk - de most alkoholmentesen. A szokás még ott volt, mérték nélkül tartani a tempót a többiekkel. Ez végül elhalványodott a hó végére.
Decembertől ment tovább minden, de ezúttal sokkal nagyobb tisztánlátásom volt arra, hogy mikor és miért iszom.
Azt követően több száraz hónapot is beiktattam, és nem azért mert elmentem a falig, hanem sokkal jobban tudtam már figyelni magamra.
Aztán jött egy terhesség is, majd az azt követő időszak, és azt vettem észre most három év távlatából, hogy szinte sohasem akarok már inni. Évente talán kétszer két pohár bor amit megittam, mindkétszer azért, mert az ízét, a komplexitását vágytam.
De valójában már erre sincs szükségem.
A fiziológiás jelek, amit az alkohol okoz a testemben, sokkal élesebbek, minden alkalommal. Pontosan érzem, hogy miért nem jó ez nekem.
Tisztábban látom már a mentális hatásokat, az alkoholos mintáimat, a sóvárgásokat.
Nem mondom, hogy sohasem fogok inni. Már nem. De az biztos, hogy a látás, ez a reflexió velem marad, és szabadon nyúlok, vagy nem nyúlok a pohárhoz.
